Kedves Jani,

alig két hónapja, hogy osztálykiránduláson a srácokkal felmentünk a pécsi tévétoronyhoz. Amikor leszálltunk a buszról, derült ki, hogy visszafelé már csak gyalog mehetünk, mert az utolsó busz az volt, amivel éppen fölértünk. Nem fordultunk vissza, inkább bevállaltuk, hogy majd valahogyan visszatalálunk az állatkertig, ahonnan még ment később is járat.

Miután megjártuk a szédületes magasságot, szedtük is a lábunkat. A torony tetejéről belőttük az irányt az állatkert felé, aztán nekivágtunk az erdőnek. Találtunk egy ösvényt, gondoltuk, hátha jó lesz. Le is vitt az állatkertig. Csak éppen belefutottunk egy lezárt kapuba, elágazás pedig nem volt semerre. Ott álltunk a semmi közepén, én bosszankodtam magamban, hogy fordulhatunk vissza a műút irányába, hegynek fel. De te egyszer csak elkezdtél nevetni, olyan igazi kitörő nevetéssel, ahogy te szoktál, és csak annyit mondtál, hogy ezeket a pillanatokat szereted ezekben a kirándulásokban. Hogy bóklászunk az erdőben, aztán nekimegyünk egy bezárt kapunak. Aztán a nevetésed szépen átragadt ránk is.

Csacsi kis sztori ez. Elsőre. Valójában sokat elárul rólad. Arról az emberről, aki – most ezt már nem túlzás kimondani – tanárlegenda lett. Mert benne van a mászás nehézsége, ott van a kilátás szédítő gyönyörűsége, az eltévedés veszélye, az ócska és kényelmetlen buszmenetrend, minden, ami a tanári pályánkon, hivatásunkon szép metafora lehetne. De ugyanakkor ott van az a titok is, amelynek birtoklása nélkül ez a pálya csak szenvedés: a könnyed nevetésed, amelyben ötvöződik egészséges mértékben az önkritika, a tévedés belátása, a megoldás megtalálásába vetett hit és remény, a visszafelé újra elindulás lendülete – de mind-mind átitatva a jó hangulattal.

Az a tanár voltál, aki a jellemével nevelt. Talán nem baj, ha elárulom: vonakodtál is attól, hogy „direktbe” prédikálj. Tárgyad tanításában a szigor és a következetesség vezérelt. A srácok tudják, hogy ebben a furcsa évben minden belső vizsga elmaradt, de a matek, a matek az nem. Ilyen voltál: megkövetelted, amit meg kellett, és mégis – és ez az óriási titok: téged még azok is szívből szerettek, akiknél rezgett a léc év végén. Tanítani kellene, ha lehetne, ahogyan a diákok között voltál jelen. Én mint zöldfülű osztályfőnök irigykedve bámultam, ahogyan beszélgetsz azokkal a srácokkal, akikkel én nem tudok mit kezdeni, és bármennyire kívántam ellesni a fortélyt: nem találtam. Illetve mégis: egyszerűen belőled fakadt. Nem zengett tőled sem a tanári, sem az osztályterem, sem a vezetői értekezletek kerekasztal-beszélgetései, mert csöndben voltál jelen. Inkább tetted a dolgod, minthogy hangoztasd, mi mindent csinálsz. Talán soha nem volt annyira égető szüksége a világnak az ilyen emberekre, mint most, ezekben a zűrzavaros időkben: arra az emberre, aki csöndben végzi el a rá mért feladatot.

És hogy mennyi volt ez a feladat? Nincs az a szónok, aki bevállalna olyan hosszú beszédet, amely valóban bemutatná mindazt, amit tettél. Én bele sem kezdek. Hiszen mind érezzük. Mi mindannyian. Egyesével. Azt az űrt, ami utánad maradt. A lelkeinkben.

Kedves Jani, tudod, téged szólítalak meg, mégsem hozzád beszélek. Hanem magunkhoz, akik itt maradtunk magunkra – nélküled. Ez a sok végtelen űr a lelkekben: ez most jelzi nekünk a nyomod, amelyet hagytál. De mindaz, ahogyan formáltad a rád bízottakat: az a hatás mérhetetlen, behatárolhatatlan. Tudod, azt még te sem tudnád kiszámítani. Nem csak azért nem, mert nincsen rá képlet, hanem mert túl nagy szám lenne a végeredmény.

Tudod, sokat imádkoztunk érted. Most pedig majd az jön, hogy hozzád imádkozunk. Te pedig folytasd, amit eddig is tettél: segítsd a srácokat, hogy megugorják a lécet. Ha nem is magyarázattal, de egy kis megsegítéssel, hiszen már ott van melletted, veled az Isten.

Isten veled.

A kollégák és diákok nevében Horváth Dániel tanár úr búcsúzik.